Questo sito (compresi gli strumenti di terze parti utilizzati in esso) si avvale di cookie necessari al funzionamento ed utili alle finalità illustrate nella cookie policy.
Continuando a navigare su questo sito o cliccando sui link al suo interno accetti il servizio e gli stessi cookie.

Shores Of Hope - Recensione su Femforgacs.hu

Komoly igazságtartalma van annak az észrevételnek, hogy a középszerű lemezekről a legnehezebb írni! Mert ami gyenge, azt jól le lehet húzni, az erős albumokat pedig oldalakon keresztül képesek vagyunk méltatni. Na de a tök átlagos, közepes korongok! Azok bizony kemény diók!

Azért én mégis megpróbálok értekezni egy csöppet az olasz Stealth, ebbe a kategóriába tartozó bemutatkozó nagylemezéről. A csapat 2007-ben alakult, de egészen tavaly év végéig kellett várni a debütáló albumukra, amit szerzői kiadásban hoztak ki. Viszont ez év márciusában egy promóciós megállapodást kötöttek az Atomic Stuff Promotionnel, aminek következtében szerkesztőségünkbe is eljutott a Shores of Hope.
És a klipesített Ozone Fades hallatán úgy döntöttem, hogy elvállalom a CD kritizálását. Mondjuk újdonságot, egyéni ízt az a nóta sem vonultat föl, mégis egy egész korrekt szerzemény. És talán a korong legerősebbje is egyben.
A "korrekt” jelző egyébként az egész kiadványra rámondható, hisz nincs különösebb gond se a külsőségekkel, se a hangzással, se a dalokkal. Igaz, egyik fronton sem kapunk semmi pluszt.
Már a borító alapján is sejthető, de a szövegek csak ráerősítenek, arra, hogy a háború, mint téma végigvonul a számokon. Ezzel összefüggésben, emellett a környezetvédelem/szennyezés is szóba kerül. Teljesen unikális témaválasztás, ugye?
Zeneileg nem vádolhatjuk őket egyik ismert banda másolásával sem, nem érzek konkrét nyúlásokat, csak végig az az érzés motoszkál bennem, hogy "ezt már hallottam valahol”. Stílusát tekintve a hard rock és a heavy metal keverékeként írható le a srácok muzsikája. Enrico Ghirelli orgánuma nem kiemelkedő, de bizonyos szempontból karakteres. Néha egész ötletes dallamokat prezentál. De összességében az ő teljesítménye is olyan, mint maga a lemez: nem túl emlékezetes.

A már említett Ozone Fades azért egész pofás tétel. A nyitó, elnyújtott gitártéma, majd Enrico éneke kicsit Alice In Chains-es. Csak a srác nem egy Layne Staley kategória (de még egy Jerry Cantrell se!), mint ahogy a gitárosok sem érik el Jerry játékának színvonalát, ötletességét, egyediségét.
Kicsit melodikusabb vizekre eveznek a Godspeeddel, aminek a refrénjében Enriconak olyasmi a hangja, mint egy torokgyuszival küzdő Axl Rose. Viszont a dallamvezetés nem rossz! Az emlékezetesebb dalok sorát gyarapítja a Pharaoh és a Black Century. Ezek elég fogós énektémákkal operálnak, de a jól bevált paneleken nem akarnak, vagy nem tudnak túllépni. A lemezt egy ballada zárja.
A My Heaven hallatán azt javaslom nekik, hogy a jövőben ne erőltessék a lírai dalokat! Olyan semmitmondó és klisés, hogy elveszi az ember kedvét a lemez rögtöni újrahallgatásától. Sőt, igazából napokig nem is akaródzik megint elővenni.
Talán a következő anyaguk képes lesz kitörni a középszerből…

Bemutatkozásnak megteszi a Shores of Hope, de őszintén szólva én nem igazán érzem a spirituszt a bandában.
Persze ne nekem legyen igazam, és cáfoljanak rám egy bivalyerős folytatással!

oldboy - 06/06/2014
voto 6/10
leggi l'articolo originale